Miután sikerült a helyi forrásfánkat a FreeBSD egy nekünk szimpatikus (FreeBSD-STABLE, FreeBSD-CURRENT és így tovább) változatához igazítanunk, elérkezett az idő, hogy a segítségével újrafordítsuk az egész rendszert.
Készítsünk biztonsági mentést: Nem tudjuk eléggé nyomatékosítani, hogy mielőtt nekikezdenénk, készítsünk egy biztonsági mentést a rendszerünkről. Míg az alaprendszer újrafordítása nem túlságosan bonyolult feladat (egészen addig, amíg a megadott utasításokat követjük), saját magunk vagy mások hibájából fakadóan kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor a rendszer nem lesz képes elindulni.
Mindenképpen győzödjünk meg róla, hogy tisztességesen elvégeztük a mentést és akad a kezünk ügyében egy javításra felhasználható rendszerindító floppy vagy CD. Valószínűleg soha nem lesz ténylegesen szükségünk rájuk, azonban jobb félni, mint megijedni!
Iratkozzunk fel a megfelelő levelezési listákra: A FreeBSD-STABLE és FreeBSD-CURRENT ágak természetüknél fogva fejlesztés alatt állnak. A FreeBSD fejlesztését is emberek végzik, ezért előfordulhatnak benne tévedések.
Ezek a tévedések gyakran csak ártalmatlan apróságok, amelyek hatására kapunk például egy ismeretlen diagnosztikai hibát. De ezzel szemben létrejöhetnek pusztító erejű hibák is, amelyek hatására a rendszerünk nem lesz képes elindulni, károsodnak az állományrendszerek (vagy még rosszabb).
Ha ilyen történik, akkor egy “felszólítást” (egy “heads up” témájú üzenetet) küldenek az érintett változatokhoz tartozó listákra, amelyben igyekeznek kifejteni a probléma természetét és a rendszerre mért hatását. Miután “minden rendbejött”, a probléma megoldásáról is küldenek egy értesítést.
Ha a FreeBSD-STABLE levelezési lista vagy a FreeBSD-CURRENT levelezési lista olvasása nélkül próbáljuk meg használni a FreeBSD-STABLE és FreeBSD-CURRENT verziókat, akkor csak magunknak keressük a bajt.
Ne használjuk a make world parancsot: Rengeteg régebben készült dokumentáció erre a feladatra a make world parancs kiadását javasolja. Ennek használatával azonban átlépünk olyan fontos lépéseket, amelyek valójában csak akkor lennének kihagyhatóak, ha pontosan tudjuk mit csinálunk. Ezért az esetek döntő többségében nem a make world használatára van szükségünk, hanem a most bemutatandó eljárásra.
A frissítés megkezdése előtt érdemes elolvasnunk a /usr/src/UPDATING állományt, ahol a letöltött források használatához elvégzendő előzetes intézkedésekről kaphatunk hírt. Ezután kövessük az alábbiakban körvonalazott módszer egyes lépéseit.
Ezek a lépések feltételezik, hogy egy korábbi FreeBSD verziót használunk, tehát a fordító, a rendszermag, az alaprendszer és a konfigurációs állományok valamelyik régebbi változatát. Alaprendszer alatt, amelyet sokszor csak a “world” néven hivatkozunk, a rendszer számára alapvető fontosságú binárisokat, programkönyvtárakat és programfejlesztéshez szükséges egyéb állományokat értjük. Maga a fordítóprogram is része ennek, azonban tartalmaz néhány speciális megszorítást.
Mindezek mellett továbbá feltételezzük, hogy előzetesen már valamilyen módon letöltöttük a friss forrásokat. Ha rendszerünkön ezt még nem tettük volna meg, akkor a 24.6 Szakasz segítségével tájékozódhatunk részletesen arról, hogyan tölthetjük le a legfrissebb verziót.
A rendszer forráskódon keresztüli frissítése egy kicsivel körülményesebb, mint amennyire elsőre látszik. A FreeBSD fejlesztők az évek során fontosnak találták, hogy a folyamatosan felszínre bukkanó, elkerülhetetlen függőségek tükrében meglehetősen drámai módon megváltoztassák az erre javasolt módszert. Ezért a szakasz további részében a pillanatnyilag javasolt frissítési megoldás nyomán fogunk haladni.
A sikeres frissítések során az alábbi akadályokkal kell mindenképpen szembenéznünk:
A fordító régebbi változata nem feltétlenül lesz képes lefordítani az új rendszermagot. (Illetve a régebbi fordítóprogramok tartalmazhatnak hibákat.) Ezért az új rendszermagot már a fordító új változatával kell előállítanunk. Ebből következik, hogy az új rendszermag elkészítéséhez először a fordítóprogram újabb változatát kell lefordítanunk. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy az új rendszermag fordítása előtt az új fordítóprogramot telepítenünk is kellene.
Az új alaprendszer esetenként bizonyos új funkciókat igényelhet a rendszermagtól. Ezért a frissebb alaprendszer telepítése előtt telepítenünk kell a frissebb rendszermagot.
Ez az előbb említett két akadály képzi az okát a következő bekezdésekben bemutatott buildworld, buildkernel, installkernel, installworld sorozatnak. Természetesen léteznek további egyéb indokok is, amiért még érdemes az itt leírtak szerint frissíteni a rendszerünket. Ezek közül most vegyünk néhány kevésbé nyilvánvalóbbat:
A régebbi alaprendszer nem minden esetben fog problémamentesen együttműködni az új rendszermaggal, ezért az alaprendszer újabb változatát szinte azonnal az új rendszermagot követően kell telepítenünk.
Vannak olyan konfigurációs változtatások, amelyeket még az új alaprendszer telepítése előtt el kell végeznünk, a többi viszont veszélyes lehet a korábbi alaprendszerre. Ezért a konfigurációs állományokat általában két külön lépésben kell frissíteni.
A frissítés során nagyrészt csak állományok cserélődnek el és újabbak érkeznek, a korábbiak nem törlődnek. Ez bizonyos esetekben azonban gondokat okozhat. Ennek eredményeképpen a frissítés során időnként előfordulhat, hogy magunknak kell manuálisan némely megadott állományokat törölnünk. Elképzelhető, hogy ezt a jövőben még majd automatizálni fogják.
Ezek a megfontolások vezettek tehát az ismertetendő eljárás kialakításához. Ettől függetlenül adódhatnak olyan helyzetek, amikor további lépéseket is be kell iktatnunk, viszont az itt bemutatott folyamat egy ideje már viszonylag elfogadottnak tekinthető:
make buildworld
Először lefordítja az új fordítóprogramot és néhány hozzátartozó eszközt, majd ennek felhasználásával elkészíti az alaprendszer többi részét. Az eredmény a /usr/obj könyvtárban keletkezik.
make buildkernel
Eltérően a config(8) és make(1) programok korábban javasolt alkalmazásától, ezzel a paranccsal már a /usr/obj könyvtárban létrehozott új fordítót használjuk. Ez védelmet nyújt a fordító és rendszermag változatai közti eltérésekből fakadó problémák ellen.
make installkernel
Telepíti a lemezre az új rendszermagot és a hozzátartozó modulokat, ezáltal lehetővé válik a frissített rendszermag betöltése.
Átváltás egyfelhasználós módba.
Egyfelhasználós módban a minimálisra csökkenthetjük a futó szoftverek frissítéséből adódó bonyodalmakat. Ezzel együtt minimálissá válik a régi alaprendszer és az új rendszermag eltéréseiből eredő problémák előfordulása is.
mergemaster -p
Az új alaprendszer telepítéséhez elvégzi a konfigurációs állományok részéről szükséges frissítéseket. Például felvesz még nem létező csoportokat vagy felhasználókat. Ez gyakran elengedhetetlennek bizonyulhat, mivel ha a rendszer legutóbbi frissítése óta újabb csoportok vagy felhasználók kerültek be az alaprendszerbe, a installworld csak akkor tud hibamentesen lefutni, ha ezek már a futásakor is elérhetőek.
make installworld
Átmásolja a /usr/obj könyvtárból a korábban elkészített új alaprendszert. Lefutása után már mind az új rendszermag és az új alaprendszer a megfelelő helyén található.
mergemaster
Feldolgozzuk a korábbi fázisból fennmaradó konfigurációs állományok frissítését, mivel most már elérhető az új alaprendszer.
A rendszer újraindítása.
Az új rendszermag és az új konfigurációs állományokkal futó alaprendszer használatához teljesen újra kell indítanunk a számítógépünket.
Ha a FreeBSD ugyanazon fejlesztési ágán belül frissítjük a rendszerünket, például a 7.0 kiadásról a 7.1 kiadásra, akkor értelemszerűen nem kell az iménti eljárás minden lépését szorosan követni, hiszen nagyon valószínűtlen, hogy komoly eltérések lennének a fordítóprogram, a rendszermag, az alaprendszer és a konfigurációs állományok között. Ilyenkor akár nyugodtan kiadhatjuk a make world parancsot, majd kérhetjük a rendszermag fordítását és telepítését.
A fejlesztési ágak közti váltás során azonban könnyen érhetnek minket meglepetések, ha nem a megadottak szerint járunk el.
Egyes váltásokhoz (például 4.X és 5.0 között) további lépések megtétele is szükséges lehet (például adott állományok törlése vagy átnevezése még az installworld előtt). Ilyenkor mindig figyelmesen olvassuk át a /usr/src/UPDATING állományt, különös tekintettel a végére, mivel gyakran ott adják meg a konkrét verzióváltáshoz szükséges teendőket.
A szakaszban összefoglalt lépések egyfajta evolúciós folyamat eredményei, melynek során a fejlesztők felismerték, hogy nem tökéletesen kivédeni az összes frissítéssel járó problémát. A javasolt eljárás remélhetőleg viszont még sokáig érvényes marad.
Megjegyzés: A FreeBSD 3.X vagy annál is korábbi változatok frissítése még ennél is több ügyességet kíván. Ha ilyen verziót akarunk frissíteni, akkor feltétlenül olvassuk el az UPDATING állományt!
Röviden tehát a FreeBSD forráskódon keresztüli frissítését így foglalhatjuk össze:
# cd /usr/src # make buildworld # make buildkernel # make installkernel # shutdown -r now
Megjegyzés: Néhány ritka esetben a buildworld lépés előtt szükségünk lehet a mergemaster -p parancs lefuttatására is. Erről az UPDATING állományból tudakozódhatunk. Általában azonban nyugodt szívvel kihagyhatjuk ezt a lépést, kivéve, ha nem egy vagy több főbb FreeBSD változatot átívelő frissítést végzünk.
Miután az installkernel sikeresen befejezte a munkáját, indítsuk újra a számítógépet egyfelhasználós módban (a betöltő parancssorában adjuk ki boot -s parancsot). Itt futtassuk a következőket:
# adjkerntz -i # mount -a -t ufs # mergemaster -p # cd /usr/src # make installworld # mergemaster # reboot
Olvassuk el a magyarázatokat: Az iménti leírt folyamat csupán rövid összefoglalás, amivel némi gyorstalpalást igyekeztünk adni. Az egyes lépések megértéséhez azonban javasolt átolvasni a most következő szakaszokat is, különösen abban az esetben, ha saját rendszermagot akarunk használni.
Mielőtt bármihez is nekifognánk, keressük meg a /usr/src/UPDATING (vagy hasonló, a forráskód másolatunk tényleges helyétől függő) állományt. Ebben adják hírül az esetlegesen felmerülő problémákra vonatkozó fontosabb információkat, vagy határozzák meg az egyes lefuttatandó parancsok pontos sorrendjét. Amennyiben az UPDATING ellentmondana az itt olvasottaknak, az UPDATING tartalma a mérvadó.
Fontos: A korábban tárgyaltak szerint az UPDATING elolvasása nem helyettesíti a megfelelő levelezési listák figyelemmel kísérését. Ez a két elvárás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást.
Vizsgáljuk át a /usr/share/examples/etc/make.conf és az /etc/make.conf állományokat. Az előbbi tartalmaz néhány alapértelmezett beállítást - ezek javarészét megjegyzésbe rakták. Ha használni akarjuk a rendszer lefordítása során, tegyük bele ezeket az /etc/make.conf állományba. Ne felejtsük el azonban, hogy minden, amit megadunk az /etc/make.conf állományba, a make minden egyes elindításakor felhasználásra kerül. Éppen ezért olyanokat érdemes itt beállítani, amik az egész rendszerünket érintik.
A legtöbb felhasználó számára az /etc/make.conf állományhoz a /usr/share/examples/etc/make.conf állományban található CFLAGS és NO_PROFILE sorokra lesz szüksége, melyeket kivehetünk a megjegyzésből.
A többi definíció (COPTFLAGS, NOPORTDOCS és így tovább) használatáról már mindenki maga dönt.
Az /etc könyvtár tartalmazza a rendszer beállításaival kapcsolatos információk jelentős részét, valamint a rendszer indítása során lefutó szkripteket. Egyes szkriptek a FreeBSD verzióiról verzióira változnak.
Némely konfigurációs állományok a rendszer hétköznapi működésében is szerepet játszanak. Ilyen például az /etc/group.
Alkalmanként a make installworld parancs futása során igényt tart adott nevű felhasználókra és csoportokra. A frissítéskor azonban ezek a felhasználók vagy csoportok nem feltétlenül állnak rendelkezésre, ami gondokat okozhat. Ezért bizonyos esetekben a make buildworld előzetesen ellenőrzi az igényelt felhasználók és csoportok meglétét.
Erre például szolgálhat a smmsp felhasználó esete. Nélküle a felhasználók nem tudták telepíteni az új rendszert, mert hiányában az mtree(8) nem volt képes létrehozni a /var/spool/clientmqueue könyvtárat.
Ezt úgy lehetett megoldani, hogy még az
alaprendszer lefordítása (a
buildworld) előtt meg kellett
hívni a mergemaster(8) parancsot a
-p paraméterrel. Így csak azokat
az állományokat fogja
összehasonlítani, amelyek feltétlenül
szükségesek a buildworld
vagy az installworld sikeres
működéséhez. Amennyiben a
mergemaster egy olyan
verziójával rendelkezünk, amely nem ismeri a
-p paramétert, akkor az első
indításakor használjuk a
forrásfában található újabb
verzióját:
# cd /usr/src/usr.sbin/mergemaster # ./mergemaster.sh -p
Tipp: Ha különösen paranoiásak vagyunk, akkor a csoport törlése vagy átnevezése előtt az alábbi paranccsal ellenőrizni tudjuk az általa birtokolt állományokat:
# find / -group GID -printEz megmutatja GID (mely megadható numerikus vagy név formájában is) jelzésű csoporthoz tartozó összes állományt a rendszerünkben.
A rendszert egyfelhasználós módban érdemes lefordítani. A nyilvánvalóan érezhető gyorsaság előnyei mellett azért is jobban járunk, mert az új rendszer telepítése során számos rendszerszintű állomány is módosításra kerül, beleértve a szabványos rendszerszintű binárisokat, függvénykönyvtárakat, include állományokat és így tovább. Ha üzemelő rendszeren végezzük el mindezen változtatásokat (különösen amikor rajtunk kívül még további felhasználók is tartózkodnak a rendszerben), az csak a bajt hozza ránk.
Másik lehetőség gyanánt a rendszert magát lefordíthatjuk többfelhasználós módban is, majd ezután csak a telepítést hajtjuk végre egyfelhasználós üzemmódban. Ha eszerint cselekszünk, egyszerűen várjunk addig, amíg az összes fordítás be nem fejeződik, és az egyfelhasználósra váltást halasszuk a installkernel vagy installworld idejére.
Egy működő rendszerben rendszeradminisztrátorként az alábbi parancs kiadásával válthatunk át egyfelhasználós módba:
# shutdown now
Ezt elérhetjük úgy is, ha újraindítjuk a rendszert és a rendszer indításakor a “single user” pontot választjuk a menüből. Ekkor a rendszer egyfelhasználós módban indul el. Miután ez megtörtént, adjuk ki a következő parancsokat:
# fsck -p # mount -u / # mount -a -t ufs # swapon -a
Ezekkel a parancsokkal először ellenőrizzük az állományrendszereket, ezután újracsatlakoztatjuk a / állományrendszert írható módban, csatlakoztatjuk az /etc/fstab állományban megadott összes többi UFS típusú állományrendszert, majd bekapcsoljuk a lapozóállomány használatát.
Megjegyzés: Ha a gépünk óráját nem a greenwich-i, hanem a helyi idő szerint állítottuk be (ez akkor áll fenn, ha a date(1) parancs nem a helyes időt és időzónát jelzi ki), akkor még erre is szükségünk lehet:
# adjkerntz -iEzzel a helyi időzóna beállításait tudjuk jól beállítani -- nélküle később még gondjaink akadhatnak.
A rendszer egyes részei fordításuk során a /usr/obj könyvtáron belülre kerülnek (alapértelmezés szerint). Az itt található könyvtárak a /usr/src könyvtárszerkezetét követik.
Ha mindenestől töröljük ezt a könyvtárat, akkor növeli tudjuk a make buildworld folyamat sebességét és megmenekülünk néhány függőségekkel kapcsolatos fejfájástól is.
Egyes /usr/obj könyvtáron belüli állományoknál szerepelhet a “megváltoztathatatlan” (immutable) állományjelző (lásd chflags(1)), amelyet a művelet elvégzéséhez először el kell távolítanunk.
# cd /usr/obj # chflags -R noschg * # rm -rf *
Jól járunk azzal, ha a make(1) futásának kimenetét elmentjük egy állományba, mivel így a hibák esetén lesz egy másolatunk a hibaüzenetről. Ha konkrétan nekünk nem is feltétlenül segít megtalálni a hiba tényleges okát, mások viszont többet tudnak róla mondani, ha beküldjük ezt a FreeBSD egyik levelezési listájára.
Ezt egyébként a legegyszerűbben a script(1) parancs segítségével oldhatjuk meg, amelynek paraméteréül azt az állományt kell megadni, ahova menteni akarjuk a kimenetet. Ezt közvetlenül a rendszer újrafordítása előtt kell kiadnunk, majd miután megállt, a exit paranccsal kiléphetünk belőle.
# script /var/tmp/mw.out
Script started, output file is /var/tmp/mw.out
# make TARGET
... fordít, fordít, fordít ...
# exit
Script done, ...Ilyenkor soha ne a /tmp könyvtárba mentsük a kimenetet, mert ennek a tartalma a következő indítás során magától törlődik. Sokkal jobban tesszük, ha a /var/tmp könyvtárba (ahogy tettük azt az előbbi példában is) vagy a root felhasználó könyvtárába mentünk.
A /usr/src könyvtárban kell állnunk:
# cd /usr/src
(kivéve természetesen, ha máshol van a forráskód, akkor abba a könyvtárba menjünk).
Az alaprendszert a make(1) paranccsal fordíthatjuk újra. Ez a Makefile nevű állományból olvassa be a FreeBSD programjainak újrafordítását leíró utasításokat, a fordításuk sorrendjét és így tovább.
A begépelendő paranccsor általános alakja tehát a következőképpen néz ki:
# make -x -DVÁLTOZÓ target
A fenti példában a
-x egy olyan a
paraméter, amelyet a make(1) programnak adunk
át. A make(1) man oldalán
megtalálhatjuk az összes neki
átadható ilyen
beállítást.
A
-DVÁLTOZÓ
alakú paraméterek közvetlenül a
Makefile állománynak adnak
át olyan változókat, amelyek
segítségével vezérelhető a
viselkedése. Ezek ugyanazok a változók,
mint amelyek az /etc/make.conf
állományban is szerepelnek, és itt a
beállításuk egy másik
módját kapjuk. Így a
# make -DNO_PROFILE target
paranccsal is megadhatjuk, hogy ne profilozott függkönyvtárak jöjjenek létre, ami pontosan megfelel a
NO_PROFILE= true # Avoid compiling profiled libraries
sornak az /etc/make.conf állományban.
A target árulja el a make(1) programnak, hogy mi a teendője. Minden egyes Makefile különböző “targeteket” definiál, és a kiválasztott target mondja meg, pontosan mi is fog történni.
Egyes targetek ugyan megjelennek a Makefile állományban, azonban nem feltétlenül hivatkozhatunk rájuk közvetlenül. Ehelyett csupán arra valók, hogy a fordítás folyamatának lépéseit felbontsák még kisebb allépésekre.
A legtöbb esetben azonban semmilyen paramétert nem kell átadnunk a make(1) parancsnak, ezért a teljes formája így fog kinézni:
# make target
ahol a target az egyik fordítási lehetőséget képviseli. Az első ilyen targetnek mindig a buildworld-nek kell lennie.
Ahogy a neve is mutatja, a buildworld lefordítja az összes forrást a /usr/obj könyvtárba, majd a installworld mint másik target, telepíti az így létrehozott elemeket a számítógépre.
A targetek szétválasztása két okból is előnyös. Először is lehetővé teszi, hogy az új rendszert biztonságban lefordíthassuk, miközben az a jelenleg futó rendszert nem zavarja. A rendszer tehát képes “saját magát újrafordítani”. Emiatt a buildworld target akár többfelhasználós módban is mindenféle nem kívánatos hatás nélkül használható. Ennek ellenére azonban továbbra is azt javasoljuk, hogy a installworld részt egyfelhasználós módban futtassuk le.
Másodrészt ezzel lehetőségünk nyílik NFS állományrendszer alkalmazásával több számítógépre is telepíteni hálózaton keresztül. Ha például három frissítendő számítógépünk van, az A, B és C, akkor az A gépen először adjuk ki a make buildworld, majd a make installworld parancsot. A B és C gépek ezután NFS segítségével csatlakoztatják az A /usr/src és /usr/obj könyvtárait, amelyet követően a make installworld paranccsal telepíteni tudjuk a fordítás eredményét a B és C gépekre.
Noha a world mint target még mindig létezik, használata határozottan ellenjavalt.
A
# make buildworld
parancs kiadásakor a make
parancsnak megadható egy -j
paraméter is, amellyel párhuzamosíthatjuk
a folyamat egyes részeit. Ez általában
többprocesszoros
számítógépeken nyer
értelmet, azonban mivel a fordítás
folyamatának haladását inkább az
állományműveletek mintsem a processzor
sebessége korlátozza, ezért
alkalmazható akár egyprocesszoros gépeken
is.
Tehát egy átlagos egyprocesszoros gépen így adható ki a parancs:
# make -j4 buildworld
Ennek hatására make(1) egyszerre 4 szálon igyekszik működni. A levelezési listákra beküldött tapasztalati jellegű bizonyítékok azt igazolják, hogy általában ez a beállítás adja a legjobb teljesítményt.
Ha többprocesszoros géppel rendelkezünk és rajta SMP támogatású rendszermagot indítottunk el, akkor érdemes 6 és 10 közötti értékekkel kísérleteznünk.
Számos tényező befolyásolja a fordítás tényleges időbeli hosszát, de a FreeBSD-STABLE fa lefordítása mindenféle trükkök és rövidítések nélkül a legtöbb számítógépen olyan egy vagy két órára taksálható. A FreeBSD-CURRENT fához ennél valamivel több időre lesz szükségünk.
Az újdonsült rendszerünket csak akkor tudjuk igazán kihasználni, ha egy új rendszermagot is készítünk hozzá. Ez gyakorlati szinten tulajdonképpen elvárás, mivel könnyen előfordulhat, hogy bizonyos memóriabeli adatszerkezetek felépítése megváltozott, ezért némely programok, mint például a ps(1) és top(1), egészen addig nem lesznek képesek normálisan működni, amíg a rendszer és a rendszermag forráskódja nem illeszkedik egymáshoz.
Ennek legegyszerűbb és egyben legbiztonságosabb módja, ha a GENERIC beállításai alapján gyártunk és telepítünk egy rendszermagot. Még ha a GENERIC beállításai nem is tartalmazzák a rendszerünkben fellelhető összes eszközt, minden megtalálható bennük ahhoz, hogy a rendszert sikeresen elindíthassuk legalább egyfelhasználós módban. Ez mellesleg remek próbája az új rendszer életképességének. Miután elindítottuk a rendszert a GENERIC típusú rendszermaggal és meggyőződtünk róla, hogy a rendszer tényleg működőképes, a megszokott rendszermagunk konfigurációs állománya alapján nyugodtan elkészíthetjük ezután azt is.
FreeBSD alatt egy új rendszermag építése előtt fontos újrafordítani az alaprendszert.
Megjegyzés: Ha saját beállításaink szerint akarunk rendszermagot létrehozni és már van is ehhez egy konfigurációs állományunk, akkor erre használhatjuk a KERNCONF=SAJÁTMAG paramétert is, valahogy így:
# cd /usr/src # make buildkernel KERNCONF=SAJÁTMAG # make installkernel KERNCONF=SAJÁTMAG
Hozzátennénk, hogy ha a
kern.securelevel
rendszerváltozó értékét 1
felé állítottuk
és a rendszermag
állományának beállítottunk
noschg vagy hozzá hasonló
állományjelzőt, akkor az
installkernel
lefuttatásához mindenképpen
egyfelhasználós módba kell
váltanunk. Minden más esetben további
bonyodalmak nélkül ki tudjuk adni az említett
parancsokat. A kern.securelevel
részleteiről az init(8) oldalán, a
különböző
állományjelzőkről pedig a
chflags(1) oldalán olvashatunk.
Az új rendszermag működésének leteszteléséhez indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban. Ennek pontos részleteit lásd 24.7.5 Szakasz.
Ha a FreeBSD friss változatát nemrég fordítottuk le a make buildworld paranccsal, akkor utána az installworld segítségével tudjuk telepíteni a keletkezett programokat.
Tehát írjuk be ezeket:
# cd /usr/src # make installworld
Megjegyzés: Amennyiben a paranccsorban a make buildworld használata során adtunk meg változókat, akkor ne felejtsük el ugyanazokat megadni a make installworld kiadása során sem. Ez viszont a többi paraméterre már nem feltétlenül érvényes. Például a
-jbeállítást szigorúan tilos az installworld targettel együtt használni.Ennek megfelelően tehát ha korábban ezt írtuk be:
# make -DNO_PROFILE buildworldakkor így telepítsünk:
# make -DNO_PROFILE installworldMáskülönben azokat a profilozott függvénykönyvtárakat próbáljuk meg telepíteni, amelyek a make buildworld futása során nem jöttek létre.
Az alaprendszer újrafordítása nem regisztrálja az új vagy megváltozott állományokat bizonyos könyvtárakban (különösen értendő ez az /etc, /var és /usr esetén).
Az ilyen állományokat a legegyszerűbben a mergemaster(8) használatával tarthatjuk karban, de igény szerint akár kézzel is elvégezhetjük a szükséges aktualizálásokat. Függetlenül attól, hogy mit is választunk, mindenképpen készítsünk biztonsági mentést az /etc könyvtárról arra az esetre, ha bármilyen szörnyűség történne.
A mergemaster(8) segédprogram valójában egy Bourne szkript, amely segít az /etc könyvtárunkban és a forrásfában levő /usr/src/etc könyvtárban elhelyezkedő konfigurációs állományok közti eltérések megállapításában. Ezt a módszert ajánljuk arra, hogy összevessük a konfigurációs állományainkat a forrásfában található változataikkal.
A használatának megkezdéséhez
egyszerűen írjuk be, hogy
mergemaster, majd várjunk egy kicsit,
amíg a mergemaster létrehoz
magának egy átmeneti környezetet a
/ könyvtárból elindulva
és megtölti azt a különböző
rendszerszintű beállításokat
tartalmazó állományokkal. Ezeket az
állományokat aztán
összehasonlítja a jelenleg érvényben
levő változataikkal. Ilyenkor a köztük
talált eltéréseket a diff(1)
formátumának megfelelően módon mutatja
meg, ahol a + jelöli a hozzáadott
vagy módosított sorokat, a -
pedig a teljesen eltávolítandó vagy
cserélendő sorokat. Erről a
formátumról bővebben a diff(1) man
oldalán találhatunk
felvilágosítást.
A mergemaster(8) ezt követően megmutatja az összes olyan állományt, ahol eltérést tapasztalt, és ezen a ponton van lehetőségünk letörölni (delete) az új állományokat (amelyekre itt most ideiglenes állományként hivatkozik), telepíteni (install) a módosítatlan ideiglenes (új) állományt, valamint összefésülni (merge) az ideiglenes (új) és a jelenlegi állományokat, vagy ismét átnézni (view) a diff(1) által jelzett különbségeket.
Ha az ideiglenes állomány törlését választjuk, akkor a mergemaster(8) ezt úgy értelmezi, hogy változatlanul meg akarjuk tartani a jelenlegi változatot és törölni az újat. Ezt alapvetően nem javasoljuk, hacsak tényleg nem látunk valamilyen okot erre. A mergemaster(8) parancssorában a ? begépelésével bármikor kérhetünk segítséget. Ha az állomány kihagyását (skip) választjuk, akkor majd ismét felajánlja, amikor végeztünk az összes többivel.
A módosítatlan ideiglenes állomány telepítésének választásával lecseréljük a jelenleg verziót az újra. Ha az aktuális verziót sem változtattuk meg, akkor számunkra ez a legjobb megoldás.
Az állományok összefésülésének kiválasztásakor kapunk egy szövegszerkesztőt, benne a két állomány tartalmával. Ilyenkor tudjuk a képernyőn soronként egyeztetni a két állományt, majd a belőlük a megfelelő részek összeválogatásával kialakítani az eredményt. Ebben a feldolgozási módban az l (mint left, vagyis bal) billentyű lenyomására a bal oldalon látható részt, az r (mint right, vagyis jobb) lenyomására pedig a jobb oldalon látható részt választjuk ki. Az így keletkező eredményt ezután egy állományba kerül, amelyet telepíteni tudunk. Ez a megoldás olyan állományok esetében használható, amikor a felhasználó módosított az alapértelmezett beállításokat.
Ha a diff(1) szerinti alakban akarjuk átnézni a különbségeket, akkor a mergemaster(8) ugyanúgy megmutatja ezeket, mint a paranccsor megjelenítése előtt.
Miután a mergemaster(8) végigment a rendszerszintű állományokon, további opciókat mutat. Megkérdezheti, hogy újra létre akarjuk-e hozni a jelszavakat tároló állományt (rebuild), illetve a folyamat végén a megmaradt ideiglenes állományok törlésére (remove) vár választ.
Ha inkább manuálisan szeretnénk frissíteni, akkor nem másolhatjuk csak egyszerűen át az állományokat a /usr/src/etc könyvtárból a /etc könyvtárba és nem hagyhatjuk ezeket sorsukra. Egyes állományokat először “telepíteni” kell. Ez azért van így, mert a /usr/src/etc könyvtár nem pusztán az /etc könyvtár egyszerű másolata. Ráadásul az /etc könyvtárban vannak olyan állományok, amelyek a /usr/src/etc könyvtárban nem is találhatóak meg.
Ha (az ajánlottak szerint) a mergemaster(8) segítségével dolgozunk, nyugodtan átléphetünk a következő szakaszra.
Saját magunk a legegyszerűbben ezt úgy tudjuk megoldani, ha telepítjük az állományokat egy új könyvtárba és ezután nekiállunk változásokat keresni.
Az /etc meglevő tartalmának mentése: Habár elméletileg magától semmi sem fogja bántani ezt a könyvtárat, azért ettől függetlenül mindig érdemes biztosra menni. Ezért másoljuk az /etc könyvtár tartalmát egy megbízható helyre. Például:
# cp -Rp /etc /etc.oldAz
-Ritt a rekurzív másolást jelenti, a-ppedig a dátumok, az állományok és egyebek tulajdoni viszonyainak megőrzését.
Az /etc új változatának telepítéséhez szükségünk lesz még további könyvtárakra is. Erre a feladatra a /var/tmp/root tökéletesen megfelel, ahol még létre kell hoznunk néhány alkönyvtárat.
# mkdir /var/tmp/root # cd /usr/src/etc # make DESTDIR=/var/tmp/root distrib-dirs distribution
Ezzel létrejön a szükséges könyvtárszerkezet és települnek az állományok. Sok üres alkönyvtár is keletkezik a /var/tmp/root könyvtáron belül, ezeket töröljük. Ezt a legkönnyebben így tehetjük meg:
# cd /var/tmp/root # find -d . -type d | xargs rmdir 2>/dev/null
Ezzel törlődnek az üres könyvtárak. (A szabvány hibakimenetet átirányítottuk a /dev/null eszközre, és ezzel elnyomtuk a nem üres könyvtárak esetén keletkező hibaüzeneteket.)
A /var/tmp/root most már tartalmazza az összes olyan állományt, amelyek normális esetben a / könyvtáron belül foglalnak helyet. Ezt követően nincs más dolgunk, csak végigmenni az itt található állományokon és megállapítani, miben térnek a meglévőektől.
Vegyük észre, hogy a /var/tmp/root könyvtárba telepített állományok némelyikének neve “.”-tal kezdődik. Az írás pillanatában ezek csak a /var/tmp/root/ és /var/tmp/root/root/ könyvtárakban található parancsértelmezőhöz tartozó indító állományok lehetnek, habár adódhatnak még ilyenek (attól függően, mikor olvassuk ezt). Ezért a feldolgozásukhoz ne felejtsük el a ls -a parancsot használni.
A diff(1) alkalmazásával legegyszerűbben így tudunk összehasonlítani két állományt:
# diff /etc/shells /var/tmp/root/etc/shells
Ennek hatására megjelennek az /etc/shells és az új /var/tmp/root/etc/shells állományok közti különbségek. A segítségével gyorsan el tudjuk dönteni, hogy összefésüljük-e a két állományt, vagy csak egyszerűen írjuk felül a régebbi verziót az újjal.
Az új könyvtár (/var/tmp/root) nevébe írjuk bele a dátumot is, így könnyedén össze tudunk hasonlítani több verziót is: A rendszer gyakori újrafordítása az /etc szintén gyakori aktualizálását is maga után vonja, ami viszont fárasztó lehet.
Az iménti folyamatot fel tudjuk gyorsítani, hogy ha az /etc legutoljára összefésült változatát megtartjuk. A most következő eljárás ennek mikéntjét vázolja fel.
A megszokottak szerint fordítsuk le a rendszert. Majd amikor az /etc könyvtárat és a többit is frissíteni akarjuk, a célként megadott könyvtár nevében adjuk meg a dátumot. Ha tehát például 1998. február 14. van, akkor írjuk ezt:
# mkdir /var/tmp/root-19980214 # cd /usr/src/etc # make DESTDIR=/var/tmp/root-19980214 \ distrib-dirs distributionFésüljük össze a könyvtárban található az állományokat a fentiekben körvonalazottak szerint.
Befejezés után őrizzük meg a /var/tmp/root-19980214 könyvtárat.
Mikor újra letöltjük a legfrissebb forrásokat és megismételjük az előbbi lépéseket, haladjunk megint az első lépés szerint. Ekkor tehát létrejön egy újabb könyvtár, amelynek a neve ezúttal már /var/tmp/root-19980221 lesz (ha például hetente frissítünk).
Most már meg tudjuk vizsgálni a közbeeső héten született eltéréseket, ha a két könyvtárra kiadunk egy rekurzív diff(1) hívást:
# cd /var/tmp # diff -r root-19980214 root-19980221Általában így kevesebb eltérést kapunk, mint amennyi például a /var/tmp/root-19980221/etc/ és az /etc összehasonlítása során elkerült volna. Mivel kisebb a keletkezett különbségek száma, ezért könnyebb lesz átvinnünk az /etc könyvtárunkba is a módosításokat.
Ezután törölhetjük a régebbi /var/tmp/root-* könyvtárat:
# rm -rf /var/tmp/root-19980214Az /etc összefésülésekor mindig ismételjük meg ezeket a lépéseket.
A date(1) meghívásával akár automatikussá is tehetjük a könyvtárak névadását:
# mkdir /var/tmp/root-`date "+%Y%m%d"`
Ezzel készen is vagyunk. Miután ellenőriztük, hogy minden a megfelelő helyére került, indítsuk újra a rendszert. Ehhez egy egyszerű shutdown(8) is elegendő:
# shutdown -r now
Gratulálunk, sikerült frissítenünk a FreeBSD rendszerünket.
Ha mégis valami balul ütne ki, könnyen újra tudjuk fordítani a rendszer egyes részeit. Például, ha véletlenül letöröltük az /etc/magic állományt az /etc frissítése vagy összefésülése során, a file(1) parancs nem fog tudni rendesen működni. Ilyenkor a következőket kell tennünk a hiba kijavításához:
# cd /usr/src/usr.bin/file # make all install
Nem könnyű választ adni erre a kérdésre, mivel ez alapvetően a változtatás jellegétől függ. Például, ha elindítjuk a CVSup programot és csak az alábbi állományok frissülnek:
src/games/cribbage/instr.c src/games/sail/pl_main.c src/release/sysinstall/config.c src/release/sysinstall/media.c src/share/mk/bsd.port.mk
Ekkor valószínűleg nem éri meg újrafordítani a teljes rendszert. Elegendő csupán belépni az érintett állományokat tartalmazó alkönyvtárakba és ott rendre kiadni a make all install parancsot. Ha viszont már valami komolyabb, például az src/lib/libc/stdlib változott meg, akkor vagy az egész rendszert, vagy legalább azon részeit fordítsuk újra, amely statikusan linkeltek (és minden más időközben még hozzáadott statikusan linkelt dolgot).
Hogy melyik megoldást választjuk, teljesen rajtunk áll. Újrafordíthatjuk az egész rendszert kéthetente, mondván, hadd gyüljenek fel szépen a módosítások, vagy a függőségek pontos kielemzésével csak azokat az elemeket fordítjuk újra, amelyek tényleg meg is változtak.
Természetesen az egész attól függ, hogy milyen gyakran és melyik rendszert, a FreeBSD-STABLE-t vagy a FreeBSD-CURRENT-et frissítjük.
24.7.14.2. A fordító rengeteg 11-es jelzést (signal 11) (vagy másfajta jelzéseket) dob hibával. Mi történhetett?
Ez általában hardveres meghibásodásra utal. A rendszer újrafordítása alapjaiban véve egy remek módszer számítógépünk alkatrészeinek terhelésére, ezért gyakorta előhozza a memória már meglevő hibáit. Ezek többnyire abban fogalmazódnak meg, hogy a fordító rejtélyes módon leáll mindenféle furcsa jelzések hatására.
Erről biztosan úgy tudunk meggyőződni, ha újraindítjuk a make programot és az a folyamat egy teljesen másik pontján vérzik el.
Ilyenkor nem tudunk mást tenni, mint egymás után kicserélgetjük, kivesszük az alkatrészeket és így próbáljuk megállapítani, pontosan melyikük is okozza a gondokat.
Röviden: Igen.
A /usr/obj tartalmazza a fordítás folyamata során keletkező összes tárgykódot. Ennek törlése általában a make buildworld első lépései között szerepel. Ezért tulajdonképpen a /usr/obj megtartásának nincs túlságosan sok értelme, viszont elég sok (jelenleg úgy kb. 340 MB) helyet fel tudunk így szabadítani.
Ha azonban értjük a dolgunkat, akkor megadhatjuk a make buildworld parancsnak, hogy hagyja ki ezt a lépést. Ennek hatására a fordítás sokkal hamarabb véget ér, mivel a legtöbb forrást így nem kell újrafordítani. Üröm az örömben, hogy ha netalán aprócska függőségi problémák merülnének fel, akkor az egész fordítás megfeneklik mindenfelé különös módokon. Emiatt gyakran írnak feleslegesen leveleket a FreeBSD levelezési listáira, melyek a rendszer sikertelen újrafordításáról panaszkodnak, miközben kiderül, hogy az maguk az érintettek akarták lerövidíteni a folyamatot.
Ez attól függ, hogy a probléma bekövetkezése előtt mennyire sikerült eljutni a fordításban.
Általában (tehát nem feltétlenül minden esetben) a make buildworld lefordítja a fordításhoz szükséges eszközök (például a gcc(1) és make(1)) újabb változatait és a rendszer függvénykönyvtárait, majd ezeket telepíti. Ezután ezekkel az új eszközökkel lefordítattja saját magukat és ismét telepíti. Ezt követően fordítja újra az új rendszerállományokkal az egész rendszert (így ezúttal már az olyan szokásos felhasználói programokat is, mint például az ls(1) és a grep(1)).
Ha tudjuk, hogy az utolsó fázisban álltunk le (mivel megnéztük a fordításhoz tartozó kimenetet), akkor (minden további nélkül) elég ennyi:
... kijavítjuk a hibát ...
# cd /usr/src
# make -DNO_CLEAN allEzzel megmarad a korábbi make buildworld munkájának eredménye.
Ha ezt az üzenetet látjuk a make buildworld kimenetében:
-------------------------------------------------------------- Building everything.. --------------------------------------------------------------
akkor különösebb gond nélkül megcsinálhatjuk.
Amennyiben viszont nem látunk ilyen üzenetet, vagy nem vagyunk benne biztosak, akkor még mindig jobb elővigyázatosnak lenni, ezért kénytelenek leszünk teljesen elölről kezdeni a fordítást.
Futtassuk egyfelhasználós módban.
Tegyük a /usr/src és /usr/obj könyvtárakat külön állományrendszerekre, külön lemezekre. Sőt, ha lehetséges, akkor ezeket a lemezeket tegyük külön lemezvezérlőkre.
Még mindig jobb, ha ezeket az állományrendszereket a ccd(4) (lemezek összefűzését vezérlő meghajtó) segítségével kiterjesztjük több lemezes eszközre.
Kapcsoljuk ki a profilozást (az /etc/make.conf állományban a “NO_PROFILE=true” megadásával). Többnyire úgy sem lesz rá szükségünk.
Az /etc/make.conf
állományban a CFLAGS
változót állítsuk az
-O -pipe értékre. Az
-O2 gyakran sokkal lassabb, az
-O és -O2
alig tér el az optimalizálás
mértékében. A
-pipe paraméter
hatására pedig a
fordítóprogram átmeneti
állományok helyett csöveket
használ a kommunikációra,
és így megtakarít némi
lemezhasználatot (a
memóriahasználat terhére).
Ha a make(1) parancsnak átadjuk a
-jn
paramétert, akkor képes több
mindent párhuzamosan futtatni. Ez sok esetben
segít attól függetlenül, hogy
egy- vagy többprocesszoros gépünk
van.
A /usr/src
könyvtárat tartalmazó
állományrendszert csatlakoztathatjuk
(vagy újracsatlakoztathatjuk) a
noatime
beállítással. Ilyenkor az
állományrendszer nem rögzíti
a hozzáférés idejét. Erre
az információra sincs
igazából
szükségünk.
# mount -u -o noatime /usr/src
Figyelem: A fenti példa azt feltételezi, hogy a /usr/src könyvtárnak saját állományrendszere van. Ha ez nem így lenne (tehát például a /usr része), akkor itt azt kell megadnunk, nem pedig a /usr/src nevét.
A /usr/obj
könyvtárat tartalmazó
állományrendszert csatlakoztathatjuk
(vagy újracsatlakoztathatjuk) az
async
beállítással. Ennek
hatására a lemez írása
aszinkron módon történik. Magyarul
az írási műveletek azonnal
befejeződnek, miközben az adat
ténylegesen csak pár másodperccel
később kerül ki a lemezre. Ezzel az
írási kérelmek
gyönyörűen
összegyűjthetőek, ami
nagymértékű növekedést
eredményez a
teljesítményben.
Figyelem: Ne felejtsük el azonban, hogy ezzel együtt az állományrendszerünk is sérülékenyebbé válik. Ezen beállítás használatával megnő annak az esélye, hogy egy áramkimaradást követő indításnál az állományrendszer helyreállíthatatlan állapotba kerül.
Ha egyedül csak a /usr/obj található ezen az állományrendszeren, akkor ez nem jelent akkora veszélyt. Amikor viszont rajta kívül még értékes adat is található az állományrendszeren, a beállítás érvényesítése előtt mindenképpen készítsünk róla friss mentéseket.
# mount -u -o async /usr/obj
Figyelem: Ahogy arról az előbb is szó esett, ha a /usr/obj nem egy különálló állományrendszeren található, akkor a példában szereplő csatlakozási pontot cseréljük ki a megfelelőre.
Egyértelműen bizonyosodjunk meg róla, hogy a korábbi fordításokból nem maradtak vissza semmiféle kóbor állományok. Ennyi sokszor pontosan elég.
# chflags -R noschg /usr/obj/usr # rm -rf /usr/obj/usr # cd /usr/src # make cleandir # make cleandir
Igen, a make cleandir parancsot tényleg kétszer kell kiadni.
Ezután a make buildworld parancstól indulva kezdjük újra a fordítást.
Ha még ezek után is fennáll a probléma, küldjük el a hibát tartalmazó kimenetet és a uname -a parancs eredményét a FreeBSD general questions levelezési lista címére. Ne lepődjünk meg, ha a beállításainkra vonatkozóan még kapunk további kérdéseket is!
Ha kérdése van a FreeBSD-vel kapcsolatban, a következő
címre írhat (angolul): <freebsd-questions@FreeBSD.org>.
Ha ezzel a dokumentummal kapcsolatban van kérdése,
kérjük erre a címre írjon: <gabor@FreeBSD.org>.